Mindenkinek van zsánere. Akik kutyákat mentenek, azok is előbb-utóbb az egyik típushoz, fajtához, színhez, bármihez picit jobban vonzódnak.

2006-ban még csak furcsán pislogtunk, amikor német örökbefogadók azért érkeztek az országunkba, hogy a legidősebb, legbetegebb kutyát magukhoz vegyék, Társnak. Mi értettük, mert imádtuk a menhelyen őt is. De a motivációt nem, hogy ennyit utazni és mennyit fognak rá költeni és... nem ehhez voltunk szokva.

2018-ban egyre több a karitatív jellegű örökbefogadás. Amikor elsősorban NEM magára, csak magára gondol a gazdi. Nem az az egyetlen feltétel, hogy legyen kölyök, de már szobatiszta, szófogadó, engedelmességi vizsgával ha lehet... Mára már egyre többet találkozunk azzal, hogy valaki háromlábú, félszemű vagy más sérüléssel rendelkező, esetleg nagyon idős kutyát fogadjon örökbe. Mert nem a hiányosságait nézik, hanem amije van: az egyéniségét.

A segítő szándék jó. Az is Önös érdeket takar, de jó irány. Minél többet ilyet :)

A következő poszt a facebookon jelent meg.
Nagyon köszönjük B. Annának, hogy ilyen őszintén megosztotta. Mi is pont így gondoljuk!

"Rohadtul önfényezésnek fog tűnni, de most pont leszarom. Szeretném minden ismerősömnek elmondani, milyen egy nagyon öreg kutyát örökbefogadni. Tele vannak velük a menhelyek és gyepik. Olyan csúnyák, hogy az már gyönyörű. Mégis ott halnak meg, mert az emberek félnek őket választani.
Micit a budapesti gyepmesteri telep weboldalán láttam meg 3 hónappal ezelőtt. 15 évesnek mondták, valahonnan elkobozták, ennyit tudni róla. Az első napokban gyakorlatilag szobanövényként funkcionált, csak nagyon büdös volt a füléből folyó genny miatt. A hallása a fülműtétje után sem jött meg. A szobanövény korszak után jött a céltalanul fel-alá totyog korszak. Ki tudja, mi mindent látott, élt meg ez alatt a másfél évtized alatt. Vajon szerették és szeretett valakit? Vajon álmában találkozik néha régi barátokkal, akiket elveszített? Sosem tudjuk meg. Olyan 2-3 hete lehetett itt, amikor megfigyeltem, hogy a bokámról gyanítja, ki vagyok és szép lassan felemeli a fejecskéjét és a szemembe néz. Azokkal a gyönyörű okos barna gombszemeivel. Odatotyog, ha meglát. Pedig jó sokszor mostam ki a fülét, eléggé mumus szerepben voltam. Na meg a fürdetés és az orvoshoz hurcolás, nem egy pátoszos anyuka szerepet kell elképzelni. De kutyából van és akárhány éves, beindult a program: megszerette az embert, aki gondoskodott róla.
Nagyon megszerette a többieket is. Nem szeret egyedül lenni, igyekszik mindig valaki közelében lenni, akár kutya, akár macska, akár ember. A legmeghatóbb az volt, amikor elkezdett örülni, konkrétan: esetlenül ugrálni hurka testével és girbegurba lábaival, amikor hazaértem, meg amikor reggel felkeltem. Az olyan könnybelábadós jelenet még a mai napig néha. Annyira csodálom őt, hogy ennyi idősen, ilyen állapotban még újra tudta kezdeni, hogy be tudott illeszkedni a családba, hogy megszeretett mindenkit, és hogy milyen puha lett a bundája, milyen gyönyörűen túlélte a műtétet, leszokott a konzerv kajáról és még lépcsőn fel-le járni is megtanult (neki egy lépcsőfok a homlokáig ér) bár én inkább leviszem, ha elég gyors vagyok.
Mennyire hülye minden ember, aki azért vesz magához kölyköt, mert az majd könnyebb… Oké, azt aláírom, hogy futni vagy túrázni nem lehet Micivel. De viszont. Az idős kutya nem rág szét mindent, nem piszkálja a cicákat, nem ugat, hogy kelj már fel a kanapéról, elaluszkál békésen és akármikor lehet babusgatni. Hogy sokba kerül az állatorvos? Az tuti. Főleg, ha nem a legszarabb helyre viszed. De ha kölyköt fogadsz be, az ingyen lesz élete végéig? 
Hogy mennyi időnk lesz együtt? Ki tudja. Máskor tán tudjuk? 2008-ban fogadtam örökbe az akkor 10-nek mondott Táltit és az 1 éves Unkát. Tálti most is itt van. Remek egészségnek örvend. A halál nem olvas statisztikákat. Számít egyáltalán, mennyi időt vagyunk együtt? Tíz év valóban több mint egy? Néha egy perc többet ér mint egy év. 
Állatot menteni egós dolog. De nem azért, mert jobb embernek érzem magam tőle. Eléggé tisztában vagyok a saját gyengeségeimmel, szóval nem, jobbnak nem érzem magam. Viszont részegítő a hatalom érzése. Hogy megtehetem. Megtehetem, hogy egy félhalott állatot kihozok egy rémálomból és egy meleg, biztonságos, szeretettel teli otthont és családot adok neki. Talán így érzi magát a szívsebész a műtőben. Istenkomplexus? Az. De megdolgoztam érte, sokat beáldoztam érte és igen, megtehetem, hogy 180 fokos fordulatot hozok egy lény életében.
Szóval ilyen. Nehéz és megható. Megható és megható. Olyan mint Matilda volt: Igazi kis meleg, lihegő bizonyíték arra, hogy sosem késő, hogy az élet vehet 180 fokos fordulatot és hozhat még váratlant a legvégén is. A csodákra nem várni kell, hanem megteremteni. "
GAZDIKERESŐ IDŐS KUTYÁK ITT:
https://www.facebook.com/groups/346148605461649

Az eredeti poszt linkje: ITT